A Védőnői Szolgálat története

A védőnői szolgálat kezdetei több, mint 90 évvel ezelőttre nyúlnak vissza.
1915. június 13-án megalakult az Országos Stefánia Szövetség az Anyák és a Csecsemők Védelmére, melynek névadója és védnöke Stefánia belga királyi hercegnő volt. A szövetség megállapította, hogy a védelemnek fokozatosan az egész országra ki kell terjednie, és először a leginkább veszélyeztetett helyeken kell kezdeni a kiépítését.
Hazánkban, két egyetemi tanár, dr. Tauffer Vilmos szülész az anyavédelem, dr. Bókay János gyermekorvos pedig a csecsemővédelem kialakítását támogatta, amelyben a főszerepet az elméletileg és gyakorlatilag képzett védőnőknek szánták.
1915. novemberétől két hetes tanfolyam keretében elindult a Stefánia védőnőképzés, amely 1918-tól három hónapos, majd 1921-től egy éves képzési időt vett igénybe.
A védőnői munka központi feladata a prevencióban való aktív részvétel volt.
1927-ben Johan Béla az Országos Közegészségügyi Intézet igazgatója a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat keretein belül vidéken is megszervezte ezt az egészségvédő munkát. 1927-1940 között a két szolgálat párhuzamosan működött, majd a Stefánia Szövetség beolvadt a Zöldkeresztbe.

A II. világháború után egy új rendszert hoztak létre, a Védőnői Szolgálatot, amely állami keretek között működik a mai napig. A védőnői képzés 1975-ben főiskolai szintre emelkedett, az orvosi egyetemek Egészségügyi Főiskolai karán képzik a védőnőket négy évig, amely napjainkban alakul át egyetemi szintű képzéssé.
Ma a védőnő, elsősorban preventív feladatokra képzett, az alapellátás meghatározott területén dolgozó szakember, aki főiskolai végzettséggel kell, hogy rendelkezzen.
A védőnőket a települési önkormányzat foglalkoztatja, szakmai felügyeletüket az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat vezető védőnői végzik.
Preventív feladataikat az egészségügyi intézmények keretein belül ellátási területen, illetve oktatási intézményekben végzik. Ezen kívül védőnők tevékenykednek még a kórházakban, illetve a Családvédelmi Szolgálatoknál.